Gombnyomásra Marilyn Monroe, „nagy levegőre” a Wall Street farkasa

Olivia Fox Cabane Személyes vonzerő című könyvét az alábbi mondattal kezdi:

“Marilyn Monroe egyszer be akart bizonyítani valamit.

A híres filmsztár rövid kísérlete arról szólt, hogy képes-e szántszándékkal uralni azt a kisugárzást, ami minden idők egyik legismertebb szexszimbóliumává tette őt. A történet szerint a gyönyörű szőkeség hiába sétált le New York központi metróállomására, majd szállt fel az egyik szerelvényre (egy újságíró és egy fotós társaságában), a többi utas nem látott mást benne, mint a szürke kis Norma Jeant, így igazából meg sem látták őt. A rövid utazást követően az aluljáróból az utcára sétálva csak az elhatározásra és „két mozdulatra” volt szüksége ahhoz, hogy a tömegben életre hívja a filmcsillagot, akit a következő percben már rajongók sokasága rohant le.

Bekapcs, kikapcs.

A karizma a híres fotók által megörökített történetben elővehető, szinte bármikor életre hívható funkcióként jelenik meg, Cabane pedig arra vállalkozik a kötetben, hogy bemutassa a kapcsolódó készségeket és az azok kifejlesztéséhez vezető utat.

Szerintem az írónő által felidézett sztoriban az a képzeletbeli on/off gomb a legvonzóbb, ami ez esetben kisugárzásunkat irányítja. Egy elképesztően értékes erőforrás, ami lehetővé teszi, hogy „legjobb” formánkban jelenjünk meg mások előtt – akár komoly feszültséggel terhelt szituációkban is.

Például ha színpadra kell állnunk.

Előadók tömege küzd azzal, hogy a közönség elé lépve elfogy a lendülete, izgatottsága feszültségbe csap át és ez blokkolja gondolatait, humorát, lazaságát. Mintha önmagunk gyengébb, erőtől megfosztott változata kommunikálna ott fent, aki aztán a feszültséggel együtt semmivé foszlik (most hagyjuk az utólagos önmarcangolást), amikor a pódiumról lesétálva ismét a komfortzónánkhoz sokkal inkább illeszkedő szintre kerülhetünk.

Csakhogy Marilyn technikája nem csupán az önbizalomról szólt, sokkal inkább egy olyan, akár színpadon is működőképes karakterről, akit „felkapcsolva” adott képességeink és erősségeink láthatóvá válnak, vagy legalább jobb megvilágításba kerülnek.

Akkor ez valójában egy szerep?

Lehet, hogy az. Persze ez a kifejezés magáénak tudhat kisebb negatív megítélést, ami arról szól, hogy ha szerepet játszunk, akkor másmilyennek „hazudjuk” magunkat, mint amilyenek valójában vagyunk – de ebbe a kijelentésbe egy színészettel foglalkozó, vagy a szakmát ismerő személy azonnal belekötne. A jó színész játékát nem érzed hamisnak, mert ő megéli a szerepét. Akkor, azokban a pillanatokban ott, a színpadon (vagy kamerák előtt) ő maga a karakter, minden mozdulatában, minden lélegzetvételében.

De ez még nem minden..

Julianne Moore, Oscar- és Golden Globe-díjas amerikai színésznő rengeteget készül egy-egy szerepre: beleéli magát az illető helyzetébe, felpróbálja a karakter mimikáját, gesztusait, gyakorolja hanghordozását…majd elengedi az irányítást. „95 százalékban hagyom, hogy a kamera előtt bontakozzanak ki a dolgok…arra törekszem, hogy kialakuljon bennem egyfajta sejtés a karaktert illetően, de a kamera előtt nyúlok csak utána és adom át magam neki.”* Julianne technikája, hogy a karakter közvetítő csatornájává válik – játéka így marad autentikus és őszinte.

Technika, gyakorlás és elengedés.

Előadóként mindháromra szükség van. A prezentációs technikák ismerete mellett a kiválóság felé vezető út metaforákon/szóképeken, saját történetünk profi elmesélésén, a hozzánk illő humoreszközök alkalmazásán és nagyon nem utolsó sorban (főleg, mivel én is ennek a készségnek a fejlesztésével foglalkozom) a nonverbális hatáskeltésen keresztül vezet az út. Utóbbi készség elsajátítása (az előbb már említett indokon felül) azért is olyan fontos, mert ezek a – leginkább testbeszédi – jelzések teszik igazán beazonosíthatóvá a mi előadói énünket mások számára. Az, ahogyan a hangunkkal játszunk, ahogy kézmozdulatainkkal hangsúlyozzuk szavaink jelentőségét vagy arcunkkal közvetítjük a kijelentésekhez kapcsolódó érzéseinket – mind karakterünk építőkövei.

De hogyan hívjuk életre a szereplőnket?

Erre rengeteg módszer létezik, és mindenkinek magának kell megtalálnia a megfelelőt.

  • Tony Robbins egy mini-trambulinon ugrálva hozza magát hangulatba;
  • Dr. Németh Zoltán DrPrezi egyik eszköze, hogy óriás vehemenciával, háromszor szív be nagy adag levegőt az orrán keresztül;
  • Jordan Belfort (A Wall Street farkasa című filmet ihlető figura, büntetésének letöltése óta értékesítési tréningekkel utazza be a világot) egy BoomBoom elnevezésű, kis aromaterápiás orr-inhalátorba szippant bele néhányszor.

Amíg az első két példa kifejezetten a testi folyamatokon keresztül elérhető állapot változásra támaszkodik (megnövekedett pulzusszám, nagyobb oxigén-ellátottság), addig Belfort módszeréhez szükség volt arra, hogy az általa elérni kívánt állapotot (amilyen energikus, laza, vagány..stb. szeretne lenni a színpadon) az NLP rögzítéses technikájával hozzárendelje az adott mozdulathoz, illathoz és érzéshez, amit a kis szerkezet használatakor átél.

A folyamat lépcsői

Előadói eszközök és technika megismerése, folyamatos gyakorlás, Toastmasters Klubok látogatása (opcionális, de nagyon is ajánlott), önismeret (a megfelelő énkép kialakítása érdekében) és ha már felleltük azt a hiteles és motiváló színpadi szereplőt, akik mi magunk is lehetnénk, akkor építsük ki a kapcsolatunkat vele. Éljük meg, élvezzük ki, használjuk a készségeit – majd a megfelelő pillanatban engedjük el az egészet.

T. Bieniek Ildikó

Testbeszéd-fejlesztések, előadói felkészítés

www.hatasgyakorlat.hu

 (*A mondatok az Inside the Actors Studio elnevezésű show-műsorban hangzottak el. A színésznő felkészülési technikájáról Amy Cuddy – Jelenlét című könyvében ír bővebben.)

Legfrissebb bejegyzéseim