ELŐADÓI TESTBESZÉD

Aki színpadra lép, azt egészen pontos szándék vezérli: információt adni, motiválni, esetleg szórakoztatni. Ezek arányát leginkább a fő üzenet, vagyis maga a mondandó határozza meg, de befolyásolja az esemény és az előadó stílusa is (más-más kombinációt kíván meg egy orvosi konferencia vagy egy családi rendezvény; ahogyan egy vezérigazgató és egy csoportvezető is eltérő hangot üthet meg a közönséggel).

Még mindig előadok, tehát vagyok című könyv rám eső fejezetét az alábbi leírással kezdem:

***

Nem szokványos nézőpontból vizsgálta meg egy kutatópáros egy nemzetközi komolyzenei verseny résztvevőinek teljesítményét. Az értékelés alapjául azok a felvételek szolgáltak, amelyeken a versenyző felsétált a pódiumra, köszöntötte a nézőket, elfoglalta helyét, majd kezébe vette a hangszert – a hegedű által kiadott első hang azonban már nem képezte a felmérés részét (tehát a valós kompetenciáról a megkérdezetteknek eddig a pontig fogalmuk sem lehetett). A kutatás első körben arról gyűjtött információt, hogy ezek alatt a másodpercek alatt mire figyeltek az emberek az előadó kapcsán, a válaszok között pedig a szemkontaktustól a meghajlás mértékén keresztül az illető frizurájáig bezárólag sok tényező szerepelt. A kutatók második körben ezek közül csak a leggyakrabban előforduló és legfontosabbnak értékelt tényezőkre koncentráltak.

§  Magabiztosság

§  Eltökéltség

§  Rokonszenvesség

§  Hányszor bólintott köszöntésképpen a nézők felé

§  A tekintet iránya

§  Milyen gyakran változtatta a tekintet irányát az előadó

§  Milyen gyakorisággal érintette meg az előadó a haját, ruháját…stb

§  Kiállás szélessége (terjedelme)

§  A színpadra vezető lépések távolsága

§  A színpadon lépkedés tempójának lassúsága (elegánsan kimért lépések)

A fenti lista alapján nagyjából 1000 fő értékelte az előadók belépőiről készült felvételeket, és amikor arról kérdezték őket, hogy kíváncsiak-e a versenyző játékára (a belépője alapján meghallgatnák-e őt), a 10 pontban legjobbnak talált muzsikusok nagy része igenlő választ kapott. Azok, akik az első néhány másodpercben nem mutattak kedvező képet magukról, ezzel szemben egészen csekély mértékben voltak érdekesek a nézők számára.

***

 Onnantól kezdve, hogy láthatóvá válsz a színpadon, a közönségben benyomás épül rólad és valóban  – ahogy a fenti kutatás is mutatja – mennyi mindent látnak belőled még első szavaid elhangzása előtt! Látják, ha izgulsz; érzik, ha magabiztos vagy; döntenek arról, hogy szimpatikusnak tartanak-e…és így tovább. Egyszerűen nem teheted meg, hogy mindezt figyelmen kívül hagyod.

Pontosan azért nem, mert hiába is mondanád, hogy nem érdekel, mit gondolnak rólad, valójában ezen áll vagy bukik „küldetésed” sikere: a bevonódáson és kötődésen.

Ez a te hatásod

Előbbi kapcsán arra gondolok, hogy mennyire érzik át az általad ecsetelt helyzet súlyosságát (ha például környezetvédelmi problémáról beszélsz), vagy az ötleted, javaslatod nagyszerűségét. Az ilyen mértékű bevonódás arról szól, hogy veled félnek, veled örülnek. Ha pedig sikerült akár csak egy rövid – pitch esetén 2, előadás esetén akár csak 15 percnyi – időre létrehoznod ezt a kapcsolódást, felébreszteni az „én is (így látom, érzem)” érzést bennük, akkor jó eséllyel a kötődéshez szükséges igényt is elindítottad. Ezt a könyvben „akarok még belőle” érzésként fogalmazom meg, ami magába foglalja a LinkedInen való bejelölést; a veled történő kapcsolatfelvétel egyéb formáit; együttműködési kezdeményezéseket; vagy egy jegyvásárlást a következő előadásodra, workshopodra. Ilyen eredményekre az az előadó számíthat, aki nem csak arról győzte meg a hallgatóságot, hogy érdemes őt meghallgatni, hanem arról is, hogy ez jó élményt jelent számukra.

Na de hogyan hozzuk ezt össze a testbeszéddel?

Úgy, hogy a színpadon töltött időben nem csak azzal foglalkozol, amit mondasz, de azzal is, ahogyan mondod. Azokban a jól tervezett üresjáratokban pedig – amikor éppen nem mondasz semmit – úgy kommunikálsz, hogy pontosan tudják, mire gondolsz…hiszen tudod: folyamatosan hatással vagy az emberekre. Szerintem a legegyszerűbb, ha három pontra, vagy irányra gondolsz a tervezéskor: 

·      az alapok 

·      az egyéniséged

·      az üzenet.

Az alapoka belépődről és azokról a tulajdonságokról szólnak, amikre az emberek ösztönösen figyelnek a legelső pillanatokban (kiállás, lépések, szemkontaktus, mimika). Egyéniséged a te valós értékeidet, karakteri jellemzőid, hited, meggyőződésed megmutatását jelentik. Míg az üzenethez kapcsolódó gondolataidat emocionális hatásokként kell megtervezned.

Testbeszéd és evolúció

Ha színpadra lépsz, elsőként abból a szemszögből fognak értékelni, hogy nekik mit jelentesz/jelenthetsz. Ha nem találnak veszélyesnek (mert bármilyen furcsán is hangzik, tudattalanul dekódoló rendszerünk túlélési ösztönünktől hajtva mindig erre keres választ legelőször), akkor a másodlagos potenciál arról szól, hogy érdemes-e időt szánniuk rád. Erre a döntési folyamatra sok karakteri tényeződ is kihatással lesz, például testfelépítésed, arcszerkezeted és az, hogy hasonlítasz-e valakire, akit korábban ismertek. Ezeknél a kérdéseknél jöhetnek képbe veled kapcsolatos fel- vagy leértékelések, esetleg a rád hasonlító ismerőshöz kapcsolódó korábbi tapasztalatok.

A nonverbális jelek észlelése is hasonló ebben a szakaszban, vagyis mit árul el nekünk, ha az illető beejti a vállait, felszegi az állát, ha csoszogva lépked, vagy ha szemei riadt lepkeként mozognak ide-oda… Elég néhány tényező, ami azonos következtetésre ad okot és megvan az induló kép (erről a Testbeszéd a mindennapokban útmutatóban írok bővebben). Te pedig azért törekedj arra, hogy egyenes tartással, kellemes dinamizmussal, nyitottságot tükröző kiállással és akár egy kis mosollyal kezdj, mert a rossz első benyomást nagyon nehéz később felülírni.

Előadói karakter

Egyéniséged érezhető lesz beszédtempódon, leggyakoribb gesztusaidon, mimikai jelzéseiden és azon a vokális játékon, amit előszeretettel használsz. Itt sokkal nagyobb a mozgástér, mert ha az alapokat tudod (mit NE csinálj, mire figyelj, mik a mások szemében leggyakrabban negatívnak ítélt tulajdonságok látható jelei) akkor jöhetnek a sajátos dolgok. Az emberek szeretik, ha valakinek vannak sajátos dolgai (amiket fel is vállal), mert emberibbnek látnak általa és közelebb is éreznek önmagukhoz. Ha neked az lesz a bevett szokásod, hogy az összes humortartalom végén (például, mert az önirónia a kedvenced) viccesen felvonod a szemöldököd, biggyeszted az ajkaid és széttárod a kezed, akkor ez éppen egy olyan dolog lesz, ami következetessé teszi az általad közvetített képet, ezzel együtt úgy építi az egyéniséged, mint Columbo-t a „Csak még egy kérdés.” mondat.

Végül üzenetek és emóciók

Amikor valamit állítasz, vagy elmesélsz, azt kétféleképpen teheted: pártatlanul, mintha közöd sem lenne hozzá vagy kifejezve, hogy mit érzel a dologgal kapcsolatban. Talán nem is kell túlmagyarázni, hogy miért az utóbbi a hatásosabb. Testtartásoddal feszültséget vagy határozottságot mutatsz, kézgesztusaid a tempó mellett zártabb és nyitottabb verziók váltakozásával tükrözik érzelmeidet, míg arcod mimikai jelzései hangod játékával kerülnek a leginkább reflektorfénybe. A testbeszéd jelzései csoportosan működnek igazán jól és fontos időzíteni őket a tartalomhoz, hangsúlyos kijelentésekhez. Az érzelemkifejezések nonverbális kommunikációjának van felvezetési, átfutási és értelmezési ideje is, ami abból a szempontból lényeges, hogy a közönség biztosan megértse, megeméssze, átérezze a hallottakat. A hallgatóság hangulata, az, hogy milyen érzelmi összbenyomással állnak fel a beszéded után ahhoz az emlékhez kapcsolódik, amit rólad őriznek majd. 

Így válik az előadás hatásossá és előadó emlékezetessé.

en_USEnglish
en_USEnglish